Prágai kirándulás
Mint minden iskolai tanév elején, a 11. és 12. osztály tanulói idén is lehetőséget kaptak arra, hogy pár napot eltöltsenek egy külföldi városban. Az úti célunk ezúttal Prága, vagy ahogy emlegetni szokták a „az arany város” volt.
A megadott koordináták ezek voltak: szeptember 13-a, csütörtök reggel, negyed nyolc, Fradi stadion mellett. Habár erre a napra a meteorológusok nem sok jót jósoltak, minket akkor sem lehetett eltántorítani. (Természetesen Tóth Adrienn tanárnő előre figyelmeztetett bennünket a viszontagságos időjárásra.) Ki vacogva, ki vizesen, ki álmosan, de mindenki sikeresen megérkezett a megadott helyszínre. Nyolc órakor el is indultunk, hogy egy izgalmas kiránduláson vegyünk részt. A buszúton mindenki máshogy próbálta meg elfoglalni magát. Volt, aki tovább aludta az igazak álmát, volt, aki beszélgetett, vagy csak magában elgondolkozva figyelte az elsuhanó tájat. Az út körülbelül hét óra volt. Délután fél négy körül érkeztünk meg Prágába, ahol Majoros tanár úr magabiztos vezetésével (Tanár úr már többször is megtette ezt az utat) indultunk megkeresni a szállásunkat. Le a metróba, jegyet venni, megkerülni, megint lemenni, megtalálni, felszállni- csak egy szavam lehet erre: bonyolult.
A szállásunk egy két csillagos kis hotel volt, ami mindenkinek elnyerte a tetszését. Kényelmes ágyak, meleg víz, WIFI - egy diáknak nem is kell több. Körülbelül egy fél óra pihenés után útra kerekedtünk. Metróval egészen a Károly térig mentünk, onnan pedig gyalog sétáltunk tovább korgó gyomorral, éttermet keresve. Mindenki farkaséhes volt, s a knédli, a sertés és a káposzta szavakon kívül nem nagyon lehetett mást hallani a csapatunktól. Kutatásunk közben megpillantottunk egy akasztott embert is. Legalábbis azt hittük akasztott, de mikor jobban megfigyeltük, láttuk, hogy az egy ember formájú szobor, ami fél kézzel lóg le egy gerendáról. Mondanom sem kell, mindenki megkönnyebbült egy kicsit.
Az étterem, amit találtunk, a legjobb választásnak bizonyult. Kaptunk egy hosszú asztalt az emeleten, ahol mind a tizenegyen boldogan foglaltunk helyet. Szinte ki sem nyitottuk az étlapot, már tudtuk, mit akarunk vacsorázni. Sült sertésszeletet, knédlivel, avagy gombóccal és ízletes párolt káposztával. Ez a csehek helyi remeke, mondhatni nemzeti konyhájuk ínyencsége. A finom és kiadós ételeket egy nagy korsó helyi sörrel öblítettük le. Persze, ez csak azoknak volt megengedett, akik már nagykorúak.
Tele hassal, kissé elfáradva indultunk tovább.
Majoros tanár úr - sosem fogom elfelejteni -, folyamatosan a telefonjába épített térképet bújta, nehogy rossz felé menjünk, vagy eltévedjünk egy kis utcában - mert Prágában abból igazán sok van. Nem is kellett sokat mennünk - hasznos kis kütyü Majoros tanár úr telefonja -, a második kis utcából rögtön elénk tárult az, amit szerintem senki sem fog elfelejteni könnyen: Prága panorámája. A Moldva folyó, a Károly-híd, a Várnegyed, a világítások és a károgó sirályok, ahogy misztikusan megvilágítva köröznek a Károly-híd bástyái felett. Elakadt a lélegzetünk. Olyan volt, mintha egy mesevilágba léptünk volna be. Nekünk sem kellett több, veszettül fényképezni kezdtünk. Lassú tempóban szállingóztunk tovább, célunk a Károly-híd volt. Kitágult szemekkel haladtunk el a bástya alatt és csodálkoztunk rá a híd két oldalán sorakozó szobrokra. Ennek a helynek volt egyfajta titokzatos kisugárzása, és ami még furcsább volt számomra, az a csend volt, ami körülölelte. Sehol egy dudaszó, kiabálás vagy motorzaj. A látvánnyal összhangban ez felülmúlhatatlan élmény volt. A hangulatos séta és az elmaradhatatlan szobor dörzsölés után úgy döntöttünk, megfordulunk. Lábunk egyenesen az egyik óvárosi turista célponthoz, a prágai Óratoronyhoz vezetett. Noha este kilenc fele jártunk, a fáradság jelei nem látszottak meg rajtunk. Izgatottak voltunk. Amikor szemünk elé tárult a híres torony és a csupaszín órája, egy kicsit mindannyian elcsodálkoztunk. Ekkor egy órás szabadprogramot kaptunk. Szinte mindannyian a pár lépéssel arrébb található Óváros térre mentünk. Ha azt gondoltuk, hogy a bástyánál mindent átéreztünk, akkor tévedtünk. Ezen a helyen a hangulat megegyezett egy középkori kalandfilm atmoszférájával. Macskaköves tér, keskeny utcák, barokk és gótikus stílusban pompázó templomok, amelyeknek csúcsai az égbe törtek. Ha ez nem lett volna elég, a tér szélén különlegesen ínycsiklandozó ételeket kínáló bódésok sorakoztak. Kürtöskalács, sült csülök, palacsinta - felsorolni sem lehet anélkül, hogy ne fusson össze a nyál a szánkban.
A találkozó az óratorony aljában volt, úgy terveztük, hogy megnézzük a híres prágai órajátékot. Arra nem gondoltunk, hogy ezt nem csak mi tervezzük. Hatalmas tömeg gyülekezett. Az óra harangozni kezdett, ezzel egyetemben pedig a kis alakok megjelentek, hogy egy kört megtéve visszahátráljanak a toronyba. A ceremóniát egy dudaszó fújta le.
Ennek a napnak nem is lehetett volna jobb befejezése. Dideregve metróztunk haza a szállásunkra, ahol a meleg ágyunk már hívogatóan várt minket.
Másnap reggel a megbeszélt találkozó kilenc óra volt lent, a recepciónál. Itt ismerkedtünk meg kedves idegenvezetőnkkel, aki elmagyarázta, hogy mit fogunk aznap együtt megnézni. Kissé álmosan, de a finom reggelinek hála tele hassal indultunk útnak. Felszálltunk a villamosra, hogy azzal elrobogjunk egyenesen fel a prágai Várnegyedbe. A tervünk az volt, hogy innen gyalog sétálunk majd le a hidakhoz és az Óváros térre. Szerencsénkre a nap hétágra sütve segített minket. A tiszta kék ég pedig csak ráadás volt.
Odafent a Várnegyedben csomó érdekes és egyben lélegzetelállító építménnyel találkoztunk. Templomok, szobrok, macskaköves kis utcák, terek és udvarok. No meg a palota és a prágai vár, azaz maga a Szent Vitus székesegyház. Mondanom sem kell, hogy mindenkinek ez nyerte el a tetszését. Monumentális méreteivel, gótikus stílusával és a cifra rózsaablakaival mindenkit elvarázsolt. Rengeteg fotó és információmorzsa után komótosan kezdtünk el tovább ballagni. Lefelé tartó utunk közben érintettünk egy - a várhegy oldalában található -, szőlőst, ahonnan tökéletes kilátás nyílt az egész városra. Láthattuk a Károly-hidat, a Moldva folyót, és az Óváros egy kis részébe is elláttunk, ameddig tudtunk.
Amikor hátunk mögött hagytuk a Várnegyedet és egy hosszú hídon (sajnos nem tudom a nevét) is átsétáltunk, mindenki arra szavazott, hogy keressünk valami élelemforrást, azaz egy éttermet. Besétáltunk az Óvárosba, ahol idegenvezetőnktől sajnos búcsút kellett vennünk. Ezután az Óváros téren szabadprogramot kaptunk. (Igazából, így visszatekintve ez egy központi hely volt a kirándulásunk közben.) Körülbelül két óra múlva immár teli hassal a csapat megint úton volt. Rengeteg séta és várakozás a 22-es villamosra (aminek megállási helyét sosem lehetett biztosra tudni) ez jellemezte utunkat fel a prágai Kis Eiffel-toronyhoz. Hangulatos siklóval mentünk fel a hegyre, ahol egy lélegzetelállító rózsakerten keresztül átvágva eljutottunk a célunkhoz. Habár az Kis Eiffel-tornyot nem voltunk hajlandóak megmászni, a tükörlabirintust és a közvetlen mellette található deformáló tükröket semmi pénzért nem hagytuk volna ki.
Kis mókázás után vidáman indultunk vissza a szállásunkra. Este már nem volt kedvünk visszamenni a városba, ezért a szállásunk melletti kis étteremben költöttük el „utolsó”, de egyben legfinomabb vacsoránkat.
A harmadik nap reggelén mindenki egy kicsit szomorúan kelt. Annyira megszerettük Prágát, hogy többen is mondtuk: eltöltenénk még pár napot itt. Reggeliztünk, gyorsan összepakoltunk és utunkat a város gyönyörű utcái felé vettük. Volt még egy fölösleges óránk a buszunk indulásáig. Sajnos, a búcsú pillanata hamar elérkezett, amikor magunk mögött kellett hagynunk Prága városát, de mind megfogadtuk, hogy vissza fogunk térni! Az „iskolai pályafutásom” alatt nyugodtan kijelenthetem, hogy Prága volt a „hab a tortán”. Mind nagyon jól éreztük magunkat, és szeretnénk megköszönni kísérő tanárainknak a szervezést, a támogatást és a gondoskodást. Következő évben ismét útra kelünk!
Farkas Fanny, 11.o.
Reggel
fél tízkor, ideális időjárási körülmények között rajtolt
el a mezőny a Hősök Teréről, majd Budapest legszebb részeit
érintve ugyanide ért vissza bő négy óra múlva. Iskolánk
váltójának első tagja Pintér Zsolt igazgató úr (földrajz,
testnevelés) volt, aki egyéniben is teljesítette a távot,
ráadásul saját csúcsát is megjavítva csak pár perccel lépte
túl a 4 órát, ami minden amatőr futó álma. A csapat többi
tagja az Ekiden futás szabályait követve a város különböző
pontjain váltotta egymást, más-más távolságok megtétele után.
Másodikként Majoros László tanár úr (matek, fizika)
következett, akit a Rákóczi hídnál Lázár András tanár úr
(történelem, földrajz) várt. Utolsó két futónk Kasza Krisztián
(9. osztály) és Csurka Balázs (10. osztály) volt, így Balázs
kiélvezhette mindazt, amit egy hosszutávfutó több száz szurkoló
lelkes támogatása mellett az utolsó száz méteren átélhet.
Szintén egyéniben futott Kertész Ferenc tanár úr is (angol
nyelv), sajnos kissé elmaradva eddigi legjobb eredményétől. A
váltócsapat négy óra nettó idő alatt teljesítette a 42 km-t,
ez nagyon jó eredménynek számít.
